A központi fekvésű Tiranát 1920. február 8-ai hatállyal a lushnjai kongresszus kijelölte az ország ideiglenes fővárosává. 1925. december 31-étől, pedig az ország állandó fővárosa lett. A lakosság ennek köszönhetően jelentősen megnövekedett. 1910-ben még csak 12 000-en éltek Tiranában, míg 1930-ra a lakosság száma 30 000-re, 1945-ben pedig 60 000-re emelkedett. A város első rendezési tervét 1923-ban Estef Frashëri készítette el, ennek következtében több régi, földszintes épületet leromboltak, s széles sugárutakat nyitottak a helyükön. A II. világháború alatt az olaszok szállták meg Tiranát, melynek során Florestano de Fausto és Armando Brasini olasz építészek átrajzolták a város képét. A kormányzati negyed kialakítása, az egykori királyi palota (ma Brigádok Palotája), a Nemzeti Bank épülete és a városháza tervezése is az ő nevükhöz fűződik. A II. világháború vége fele, 1944. szeptember 15-étől az albán partizánok házról házra harcolva szorították ki Tiranából a megszálló németeket. A gyakorlatilag teljesen lerombolt város november 17-én szabadult fel.

Enver Hoxha a lushnjai döntést meghagyva, és megerősítve Tiranát jelölte ki Albánia fővárosává, s folytatta a település fejlesztését. A már előzőleg is jelentős élelmiszeripar mellé több üzemegységet telepített a városba, de számos oktatási és kulturális intézményt is ő hozott létre. Az 1950-es évek erőltetett iparosításának eredményeképp a korábban is számottevő népességnövekedés hatványozódott, 1960-ban már 137 000-en éltek az albán fővárosban. A rendszerváltó tömegek 1991. február 20-án a téren álló diktátor Enver Hoxha Szkander bég aranyozott szobrát ledöntötték, s a dinamikus népességszaporodás az 1990-es évek elején tovább nőtt a rendszerváltást követően. A jobb élet reményében az ország északi részéből érkező bevándorlók többszörösére duzzasztották Tirana lakosságát.